Géringer Zoltán és Timár Tamás nagyon meglepte magát az Orfű Rallye első szakaszán, de a célig jól nyomták a gázt, és az izmos mezőnyben végül Zolikának olyan muszklija nőtt a nap végére, hogy Hulk Hogant is maga mögé utasíthatta volna egy bicepsz mérő versenyben. Géringer Zoltánnal beszélgettünk.
Nagyon régen ültetek már a versenyautóban. Mire vágytatok az Orfű Rallye kapcsán?
A képlet roppant egyszerű. Semmilyen célunk nem volt az Orfű Rallye-n, már csak azért sem, mert mindenki láthatta a közösségi médiákban az előre jelzéseket, – amik a nevezési lista megjelenésekor valósággá is váltak – hogy mennyire komoly autókkal érkeznek a jobbnál jobb pilóták a Rally2 Bajnokságba. Ezekhez az autókhoz képest a mi kis „hugyosbögrénk”, ami félig-meddig szinte utcai autó sehol nem tart, ezért nem tűztünk ki magunk elé semmilyen tervet. Nem járunk nyaralni, nem járunk sehová, csak át akartuk mozgatni magunkat. Arra vágytunk, hogy a hosszú kihagyás után jót autózzunk, jót versenyezzünk és jól érezzük magunkat, mert nagyon hiányzott már mindkettőnknek a rallye. Egy évben kell menni egy-két versenyt ahhoz, ne rozsdásodjunk be túlságosan. Az Orfű Rallye volt az első állomása ennek a projektnek, ami bemelegítésként egészen jól sikerült.
Nemcsak a jó kedv, hanem egy váratlanul jó eredmény is összejött nektek. Hogy éltétek meg az Orfű Rallye-t?
Az első gyorsasági céljában meglepődtünk, mert az abszolút 15-20-ik hely környékére vártuk magunkat, ami a mi autónkkal reális is lett volna, azt sejtettük, hogy nem fogunk bírni az űrhajókkal, és az ügyes versenyzőikkel. Reggel a hatodik helyen végeztünk az Abaliget-Árpádtető szakaszon, amitől kikerekedett a szemünk és rögtön azt gondoltuk, hogy ez a fantasztikus pozíció sokáig nem tartható. Tudtuk, hogy mi jól ébredtünk, de nem voltunk abban biztosak, hogy a többieknek nincs még a tarsolyában, mondjuk 25 másodpercnyi tartalék. Hasonló elánnal mentünk tovább, de a második szakaszon felrobbant a szervónk.
Tudni kell, hogy van az autónkban egy kormányáttétel gyorsítónk, és a szervónyomás is meg van emelve ahhoz, hogy kényelmesen tudjam eltekerni a kormányt. Ez nem működött innentől kezdve, rettenetesen nehéz volt a kormány, hatalmas bajban voltunk. Az olaj – mi sem természetesebb – egy kicsit rácsöpögött a gumira és a fékre is, de ez nem hátráltatott minket, ki tudtuk zárni. Minden esetre nem volt megnyugtató érzés, amikor a szakaszról lejöttünk és láttuk, hogy füstöl a fék, és nem azért, mert olyan sokat nyomtam. A szervizben nekiláttunk a javításnak, segítséget is kaptunk, ezt köszönjük, hegesztettünk, négyen dolgoztak a Hondánkon, de nem jártak sikerrel. Az utolsó körre az volt a teóriánk, hogy megyünk, ahogy tudunk, nyomjuk, ahogy a csövön kifért, meg ahogy bírja a karom.
Nem tankoltunk. Egy cseppet sem, mert azt az infót kaptuk, hogy az egyik versenyzőtársunk szerelőjének a váratlan rosszulléte miatt nincs mentő a szakaszon, és etapként fogunk átgurulni Árpádtetőre. Reméljük, hogy a srác már jól van és minden rendben van vele. Legalább tettünk volna vagy öt liter benzint az autóba, mert hirtelen kiderült, hogy visszatért a mentő, így rendes gyorsasági vár ránk. Nem gatyáztunk, letoltunk keményen, félig volt a tank a rajt előtt, nem sok maradt a végére. Hetvehelyen, a vadászháznál, a kitérőnél már dadogott a motor a terhelésváltásoknál. Az utolsó, fehéraszfaltos részen már nyomhattam a gázt, mert a maradék ellöttyent és nem volt semmi, csak utaztunk. A cél előtt valamennyire magához tért, de azt gondoltam, hogy ha meglesz így is az abszolút ötödik hely és a P12 második helye, beérünk az orfűi célba, az maga lesz a csoda. Sikerült, ám véletlenül sem gondoltuk, hogy ekkora örömben lesz részünk a végén.
Mindezt úgy csináltuk meg, hogy minimális kiadásaink voltak a rajt előtt. Lecseréltük az olajakat, hároméves gumikkal mentünk, jó hétvégét teljesítettünk, de továbbra is azt gondolom, hogy ha a többieknek minden összeáll, akkor mi nem gazdagodunk ilyen szép serlegekkel. Ez most egy ugyanolyan szerencse volt nekünk, mint 2019-ben a P12-es bajnoki címünk. Óriási dolog, hogy ott lehettünk Orfűn, és nem könyveljük el úgy ezt a sikert, hogy állandóan, bárhol, bármikor meg tudnánk ismételni.
Hol lesz a következő bevetés?
Egerbe semmiképpen sem megyünk, nem fér bele a büdzsébe, hogy messzire utazzunk versenyezni. Itthonról 150 kilométernél messzebb nem szándékozunk elutazni az idén. Egy barátom lehet elindul az Eger Rallye-n, de mellé sem fogok beülni, legfeljebb a szervizben segítem a versenyzését. A bajnokságért biztosan nem fogunk harcba szállni, de 1-2 Rally2-es versenyt azért még szeretnénk menni 2022-ben. Például a Mecsek Rallye-t, vagy a Vértest, ahová új gumik kellenek majd. Ezek Édesapámnak és nekem, két egyszerű melós embernek komoly kiadást jelentenek. Arra is gondoltunk, hogy egy Bajna-Lábatlan futamon elindulunk. Ez még a jövő zenéje, eldöntjük, de valami biztos lesz a tervekből, úgyhogy az idén valahol még tuti, hogy találkozhattok majd velünk.
Rallye2.hu – Salánki Gábor