A Budapest-Bamako Rallye 207-es rajtszámú Honda C-RV-jével Bartha Nándi és Békési Ricsi Mauritánián és Szenegálon is átugratott az elmúlt napokban. A kalandjaikról az utolsó szenegáli táborból, Tambacounda-ból számoltak be nekünk a fiúk.
Legutóbb Marokkóban sikerült beszélni veletek. Mi történt az elmúlt napokban?
Marokkót már magunk mögött hagytuk, sőt már Mauritánián is átértünk, most még éppen Szenegál déli részén vagyunk, ami már tényleg az igazi, hamisítatlan fekete Afrika. Holnap már Guineában éjszakáznunk.
Hogyan jutottatok el Szenegálba?
Marokkótól egy vadonatúj szálláson búcsúztunk el, mi voltunk az első vendégek egyike, nem is álmodtunk arról, hogy ilyen helyen töltjük az utolsó marokkói éjszakánkat. Dakhla-ból Desert Bivouac Mauritánia felé vettük az irányt, ám a határátkelés nem volt egyszerű Mauritániába, de sikerült. Először el kellett jutnunk a kb. 20 kilométerre lévő táborba, majd be a homokba, a sivatagba, ahol egy katonai sátor volt felállítva. Belül olyan volt a látvány, mint a háborús filmeken. Elhelyeztek 15-20 számítógépet, amik mögött fekete, fegyveres katonák dolgoztak, eléjük kellett leülni. Ujjlenyomatot vettek, lefotóztak, olyan érzés volt, mintha egy bizar akció, vagy Rambo moziba csöppentünk volna bele. Itt kaptuk meg az útlevélbe a vízumunkat. Vásároltunk telefonkártyát, amiről azt mondták az eladók, hogy működni fog, persze ez nem úgy lett, ezért csaknem két napig nem tudtunk jelentkezni az itthon maradt szeretteinknek sem. Három napot töltöttünk el Mauritániában, három szakaszt teljesítettünk, teljesen rendben, szinte eseménytelenül, mert az autónk gondok nélkül falta az egyre több, sok helyen már teljesen homokos kilométereket. Rettenetesen meleg volt. Folyamatosan 40 Celsius fok felett mutatott a hőmérő, volt 46 fok is, már kezdtünk tőle néha megbuggyanni. Egy tájvédelmi körzetben megálltunk, hogy segítsünk a mezőnnyel tartó Covid tesztelő busz kimentésében, mert elakadt a homokban. Kifelé sem volt egyszerű az élet Mauritánia határán. A Mauritán oldalon pénzt és ruhákat vártak a határőrök, de a szenegáli oldalon is Eurót, illetve ajándékot kellett adni a fegyveres katonáknak. Egy sorompón beengedtek 10-15 autót, a sorompót lezárták, aztán mindenkit rendesen levámoltak. Ott kissé félelmetes volt a helyzet, mert egy teherautó platójáról figyeltek minket a gépfegyveres katonák, bevalljuk nem tudjuk, hogy mi lett volna a tervük, ha nem tudunk, vagy nem akarunk nekik adni semmit. Legjobb esetben visszafordítanak, vagy… ki tudja? A lényeg, hogy sikeresen túléltük a határátlépést, ám nem sokkal később meg kellett állnunk néhány percre, egy kis technikai szünetre, aminek a végén az autónk nem indult be. Rájöttünk, hogy üzemanyag ellátási probléma lépett fel, elsődleges „szerelésként” alárúgtunk a tanknak, ettől beindult az AC pumpa, ami hamarosan ismét leállt, mert a reléje felmondta a szolgálatot. Mintegy három órát kellett szerelnünk egy háborús övezetben, szerencsére nem egyedül, hanem a Lada Niva-s barátainkkal, útitársainkkal, Hamza Ernőékkel, akik ott voltak velünk, és a segítségükkel átkötöttük a relét egy nem használt kapcsolóra, így folytathattuk az utunkat az első szenegáli tábor, Saint Louis felé. Meglepetésünkre egy kis bulival vártak minket Saint Louis-ban a helyiek, tánc, TV, rádió, móka, kacagás, minden volt. Bevásároltunk a helyi Auchan áruházban. Az utak rettenetesek voltak, a kátyúkat kikerülni nagyon nehéz, hamar rájöttünk, hogy egy kivételével miért csak legfeljebb 300 kilométeres szakaszokat jelöltek ki a futam hátra lévő részére a rendezők. Homokozás nem volt sok, de azt a pár kilométert, ami az utunkba került padlógázon kellett abszolválni.
Saint Louis Szenegál fővárosa, az ajánlott szállások mind tele voltak. Egy körforgalomban intett le minket egy idegen, hogy menjen vele gyalog az egyikünk ő tud szabad szállást mutatni. Ricsi a nagyobb, az ő hangja mélyebb is, 🙂 vele elindultak, de amikor eltűntek egy kis sikátorban, na akkor én is utánuk szaladtam, mert nem volt vicces csöppet sem a helyzet. Aztán megnyugodtam, mert egy olyan helyen találtuk magunkat, ahol más Bamako-s autók és motorok is voltak már. Régen kávézó is lehetett ott, mára csak egy apartmanház lett belőle. Innentől kezdve leginkább agyagos talajra készültünk, reméltük száraz és nem vizes, saras formában találkozunk majd vele. A java még hátra van, de Szenegálban már láttuk, hogy fáradnak az autók, nem tett jót nekik a sok por, folyamatosan karban kell tartani őket, van olyan kocsi a mezőnyben, amit nem lehet megjavítani, egészen a célig vontatni kell. A mi Hondánk az AC relét leszámítva tökéletes, jó a klíma a futómű, hihetetlen az egész autó, 80-90-el megyünk általában, 9 liter körül van a fogyasztás, de csökken a súly, ami nem hátrány. November 2-án teljesítettük az utolsó hosszúnak mondható, 510 kilométeres szakaszunkat, aminek hajnalban vágtunk neki, gond és események nélkül letudtuk, sőt a sok portól kiszáradt a szilentektől néha már nyikorgó futómű is megjavult, továbbra is remek a kocsink. Végre lemoshattuk, Tambacounda-ban találtunk egy autómosót, nagyon ráfért már a Hondára is egy alapos fürdetés. Nem számítottunk rá, hogy itt is sikerül szállást szereznünk, hála az égnek, hogy nem sátrazunk, tudunk mosni, fürdeni és egy kicsit rendezni a sorainkat.
Mennyi van még hátra?
Az utolsó szenegáli szakaszunknak, november 3-án iramodunk neki, ennek a vége már Guineában, Koundara-ban lesz. Bízunk benne, hogy egy kevésbé izgalmas és valamivel olcsóbb határátkelés vár ránk, mint Mauritániában, és a szenegáli belépésnél. Annak örülünk, hogy végre már nem csak a rendfenntartó erőknek, hanem a helyi gyerekeknek is tudtunk ajándékokat adni, abból a jókora csomagból, amit jótékonysági céllal magunkkal hoztunk Afrikába. Jó látni, hogy a ceruzáktól kezdve minden apróságnak tiszta szívvel örültek a gyerkőcök. Menet közben megvásároltuk a repülőjegyeinket, úgyhogy már biztosan hazajutunk, ehhez csupán 1300 kilométert és hat szakaszt kell leküzdenünk, hogy eljussunk Sierra Leone-ba, Freetown-ba, november 8-áig, a Budapest-Bamako Rallye céljába. Legközelebb már onnan jelentkezünk.
Rallye2.hu – Salánki Gábor