Neukirchner András és Pardi Kata számára nem alakult jól a Miskolc Rallye, a Bükkszentlászló-Bükkszentkereszt szakasszal kapcsolatban pedig az a véleményünk, hogy „Neo” gyakorlatilag kígyót melenget a keblén, hiszen nagyon szereti ezt a klasszikus, bükki pályát, de az rendre ott tesz neki keresztbe, ahol csak lehet, szinte mindig adódik Bandiéknak valami kalamajka a 7,3 kilométeres gyorsaságin. Ez idén is így alakult, ezért Andrásék készülnek a Székesfehérvár Rallye-ra, ami a Mecsekben felcseperedett pilótának egyáltalán nem a kedvence, de valahol pontot kell gyűjteniük, ha év végén valóra szeretnék váltani a bajnoki címmel kapcsolatban szövögetett álmaikat. Neukirchner Andrással beszélgettünk.
Egerből kategória győztesként távoztatok, de Miskolcra mégsem nyerni mentetek. Mit terveztek a Miskolc Rallye-val kapcsolatban?
Az elképzelésünk a biztos pontszerzés volt, és a célba érkezés, mert sokszor indultam már Miskolcon, de eddig még soha nem sikerült eljutnom a borsodi futam céljába. Többek közt ezért sem volt célunk a győzelem. Tudom, hogy ez a kijelentésem általában az első szakasz rajtja után három méterrel szokott szerte foszlani, 🙂 de ezúttal bőven kitartott az első szakaszon, sőt a bükkszentkereszti pálya végén erősödött csak fel igazán.
Imádod Bükkszentkeresztet, pedig többször is megadta már neked a kegyelemdöfést. Mi történt ezúttal veletek az első gyorsaságin és a folytatásban?
42 másodperccel kaptunk ki az első helyezettől reggelire, ami mellbevágó volt, innentől kezdve már akkor is boldogok lettünk volna, ha az első öt hely valamelyikét sikerül megszereznünk a futam legvégén. A kőfalnál elfékeztem magam, elmentünk egyenesen a bukótérbe. Az ezt követő kanyarban, a boksánál, egy bal3-as kanyart letöveztem, ahol az aszfalt szélénél állt a víz.
De jól tetted! Köszi. Fotón tök jól mutat, VB-s képek lettek. 🙂
Jó, hogy legalább te örülsz. 🙂 A víz bekerült a motortérbe, ott azonnal gőzzé vált és pillanatok alatt átláthatatlan páraréteg borította be a szélvédőt belülről. Nem láttunk semmit, a következő kanyart már fejből teljesítettem, de ahogy tudtunk mentünk tovább. Ezután nem sokkal – megjegyzem, hogy ugyanabban a kanyarban, amelyikbe 2016-ban elestünk – kicsúsztunk, de nem volt nagy a tempó, ezúttal nem sérült meg a kocsink. Tudtam, hogy balra szakadék van, jobbra meg a partoldal, így a féket és az utóbbit választottam. Megálltunk a partfalon, kikötöttem magam, amennyire tudtam letöröltem a szélvédőt, és legurultunk biztonságosan a célba. Eseménydúsan kezdődött a nap, jól bespájzoltunk időből, ezért nagyjából elengedtük az egész versenyt. Mályinkán biztonsági autózással gurultunk át, nem erőltettük. Ennek ellenére a hideg gumikon majdnem megforogtunk a legelső kanyarban, olyan volt, mintha Ladával autóztunk volna, úgy eldobta a Hondánk a farát. Spóroltunk, a szűk részen sem úgy toltam át, ahogy szerettem és kellett volna. Az abszolút 29. helyről 🙂 mégis felkapaszkodtunk a 11-re. Sátán felszáradt az aszfalt amikorra odaértünk, a kocsin pedig ott figyelt a négy darab intermedia gumi. Azt gondoltam, hogy a 20 kilométeres szakasz végére el fognak melegedni az abroncsok, de nem ez történt. A gumik kitartottak a pálya végéig, az utolsó féktávon, amit elég óvatosra vettem még fel kellett engednem a fékpedált, mert még mindig kifogástalan volt a tapadás, egyszerűen hihetetlen féktávot lehetett velük venni. Sátán mindenben szerencsénk volt, jó volt a kanyarsebességünk, még a necces helyzetekből is szerencsésen keveredtünk ki, egyszerűen minden kiadta. Majd a cél előtt mintegy 3-400 méterrel egyszerűen leállt a motorunk. Lendületből gurultunk ki a célig, a fotocellán maximum 60 kilométer/órával haladtunk át. Egyetlen lecsúszott csatlakozót találtam a gépházban, a légtömegmérőét, de ettől még mennie kellett volna az autónak, nem sikerült rájönnöm, hogy miért állt le. Elcsodálkoztunk a malőr után, amikor ránéztünk az eredménytáblázatra, mert feljöttünk az összetettben a hatodik pozícióba, és vezettük a kategóriát. Lyukóbányán sikerült egy abszolút első helyet autóznunk. Úgy éreztem, hogy van még benne, de nem volt az rossz, szépen haladtunk, jó időt futottunk. A szervizben csak a törött hosszbordás szíjfeszítőt kellett a csapatnak kicserélnie. Köszönet illeti Kiss Gyurit, a Hondák mesterét, amiért megcsinálta az autót. Amikor kigurultunk a szervizből, akkor még minden rendben volt, a kuplungunk is. Rendben megérkeztünk Bükkszentlászlóra, ahol jó szokásomhoz híven 19-re még húztam egy lapot. Közepesen kemény slick gumikkal álltunk be a rajtba, amik a bükkszenti pályára nem voltak jók, de nem is oda szántuk mi ezeket, hanem Sátára, ott akartunk egy kicsit támadni, a többi gyorsaságin pedig egy jó, közepes időt szerettünk volna autózni. Bükkszentkeresztre átjutottunk, ahogy azt elterveztük, de a beíró előtt hiába nyomtam ki a kuplungot, az nem oldotta a kapcsolatot, ugyanúgy gurult az autónk, mintha nem taposnám a pedált. Visszaváltogattam, fékeztem, a beíróban pedig lefullasztottam a motort. Onnan már csak a sportbírók segítségével tudtunk távozni. Az önindítóval tekertetve kijutottunk a sátor alól, majd a sporik meglöktek egy kicsit, így kelt életre a motor. Az etapon egy lejtős részen megálltunk, hogy felmérjük a helyzetet. Mechanikai hibát nem láttam, kuplungerő volt, csak itthon derült ki, hogy a kinyomó csapágy munkahengere adta meg magát. Azért adtuk fel, mert tudtuk, hogy Garadnán emelkedőn kell elrajtolnunk és ott esély nem lett volna arra, még segítséggel sem, hogy életre keltsük kuplung nélkül az erőforrást. Nemcsak az út, hanem az ötlet is elég meredek lett volna. Inkább a szerviz felé vettük az irányt és volt akkora mákunk, hogy a városban kifogtunk egy zöldhullámot, így megállás nélkül jutottunk el a DVTK stadionjához, ahol összepakoltunk és elindultunk haza.
Székesfehérvárra ellátogattok e?
Alapvetően én mínuszoltam volna a Székesfehérvár Rallye-t, mert nem szeretem a környékbeli pályákat. Ráadásul soha nem sikerült eredményesen teljesíteni a fehérvári erőpróbákon. Sokszor volt pechünk, defekt követett defektet, fához csaptam a kocsit, nem is szeretek rágondolni. De most nincs mese, menni kell. A koronázó városban sem a győzelemért fogunk hajtani, hanem a lehető legtöbb pont megszerzéséért. Nem tudjuk, hogy milyen pályák lesznek, de ha ugyanazok, mint amik 2016-ban és 2017-ben voltak, akkor nem leszek boldog, mert szinte már murvába hajlik a minőségük, csapnivalók, olyanok, mint az Eger Rallye-n volt Szuha. Nem tudom, hogy mi vár ránk Fehérváron, de pontokat kell szereznünk ahhoz, hogy a bajnokságban jól álljunk a soron következő két futam előtt, amik nekem kézre álló feladatnak ígérkeznek. Reméljük, hogy minden rendben lesz velük, mert én igazából Szombathelyen, majd Veszprémben, Komlón és a Mecsek Rallye-n akartam nagyot villantani az év során. A murvát nagyon szeretem, a Mecsekben pedig teljesen otthonosan mozgok. Ezért most úgy érzem, hogy nem áll jól a szénánk, a dolgok jelenlegi állása szerint, a 2019-es szezon rajtja előtt megálmodott taktikánk konkrétan romokban hever. De nem olyan fából faragtak minket, hogy feladjuk, biztosan kitalálunk valamit erre a nem várt helyzetre is, és szurkolunk, hogy augusztus elején, Komlón csatába szállhassunk a győzelemért.
Rallye2.hu – Salánki Gábor