9400 kilométer megtétele után megérkezett, Sierra Leone-ba, Freetown városába Nándi és Ricsi, teljesítették a Budapest-Bamako Rallye teljes távját, átadták az adományokat, ajándékokat, és a defibrillátort is. A siker teljes, csak a hazaindulásuk ütközött váratlan akadályba.
Legutóbb akkor beszéltünk, amikor Szenegálból készültetek átlépni Guineába. Hogy alakult az utolsó öt napotok?
Labe volt az a település Guinea-ban, ahová először meg kellett érkeznünk, a határátlépésnél mondhatni menetrendszerűen ismét levettek minket egy kis pénzzel. A hatóságok nagyon odafigyeltek a mezőny biztonságára, rengeteg katonát és rendőrt vezényeltek ki, hogy vigyázzanak ránk. Ők mindenütt vigyázzban állva, tisztelettel és nagy szeretettel fogadtak minket. A Guinea-i szakaszokon találkoztunk egyedül vizesárkokkal, patakon való átkeléssel. Eleinte az volt a kérdés, hogy ki mer rajta átmenni? Némi tanakodás után a bátrabbak nekiveselkedtek, a nagyobb autók kezdték, majd jöttek a kisebbek, mi figyeltünk, majd a még kisebbek után bedobtuk mi is a Hondánkat a vízbe, sikeresen vettük az akadályt. Nem mindenki mert átkelni, volt, aki a susnyásban éjszakázott. A táborban a helyiek táncos mulatságot is rendeztek a Budapest-Bamako érkezésére, már ekkor megkezdtük az ajándékok kiosztását a gyerekeknek. Reggel újra át kellett kelni a patakon, csak addigra kijárták a medrét az autók, egy méter mély lett a nyom. Kindia felé vettük az irányt, a világ létező legrosszabb útján. Olyan volt az út, mintha feltúrták volna légkalapáccsal és úgy ott hagyják, nagyjából a Miskolc-Lillafüred-Eger távolságon. Ezen átjöttünk, nem volt rövid idő, majd, amikor már a falvakban jártunk, akkor kaptuk meg az üzenetet, hogy törölték a repülőjáratunkat, amivel haza akartunk indulni. Ricsi „elszédült” és ezzel a lendülettel az autónk is „elszédült”, mert kifordult alóla a talpascsapszeg, és kifordult a jobb első kerék is. Ez éppen egy már helyi viszonylatban városkának nevezhető településen történt. Én meglepő módon egészen higgadt maradtam, csak attól tartottam, hogy belénk ne szaladjon valaki hátulról, mert őrület, ahogy Afrikában közlekednek. Kiugrottunk, előkaptam az emelőt, emeltem meg a C-RV-t, Ricsi szedte le a kereket, néztük, hogy mi történt. Ricsi még nem végzett, amikor minden egyes csavaron már ott volt egy-egy fekete kéz. Hihetetlen módon pont egy autószerviz előtt álltunk meg a srácok pedig önzetlenül jöttek segíteni. Alkatrészük nem volt, ezért fogtunk egy motoros taxit, amit egy nagyjából Simson motor hajtott. Felült a taxis, felült a szerelő, és beült hozzájuk Ricsi is. A negyedik helyen találtak kompatibilis alkatrészt az autónkhoz, amit egyébként Nissanhoz gyártottak, de tolómérővel kimérték, hogy jó lesz nekünk. Az árnak viszont csak a fele volt Ricsinél, elmentek a legnagyobb gettóba, hogy pénzt váltsanak, ki tudják fizetni. Félelmetes volt, de korrektül váltottak, nem csaptak be. A két darab talpascsapszeg 6000 Forintba került. A fiúk megszerelték a kocsit, taxizással, mindennel másfél órába sem került és újra tökéletes volt a kocsi. A szervizcsapatot kifizettük, adtunk ajándékokat, nagyon hálásak voltunk nekik. Ezután megint egy gyalázatos út következett, majd megérkeztünk a legrosszabbnak kinéző táborba. Bambuszok közé kellett beparkolni, de a tábor túlsó végén tátva maradt a szánk, mivel egy óriási, csodálatos vízesést találtunk, talán 100 méter magas is lehetett. Majdnem elsírtuk magunkat a gyönyörűségtől, nagyon tetszett. A víz kellemes volt, ott fürödtünk. Reggel végre jó úton haladhattunk, és átkeltünk Sierra Leone-ba. A határon sokat vártunk, zenéltek, táncoltak, de az már másodlagos volt, mert az átlépésnél be kellett mennünk egy okmányiroda szerű helyre, ahol semmi levegő nem volt. Rengetegen tömörültünk össze, ott tényleg a rosszullét keringett minket. Túléltük, menet közben elkezdett szakadni az eső, a poros útból sáros lett, a táborhelyünk pedig úgy nézett ki a dagonyában, mint ahol egy erdőt kivágtak fejszével. Egymásra néztünk Ricsivel, elhatároztuk, hogy ott nem éjszakázunk. 77 kilométert kellett volna abszolválnunk másnap, úgy döntöttünk, hogy lóra, lenyomjuk azt is még aznap. Nagyon jól döntöttünk, hogy Masiaka-Bureh Beach szakaszt hamarabb letudtuk, mert jó helyen szálltunk meg, az óceán partján, az ottmaradt versenyzőtársaink közül pedig sokakat az éj leple alatt kiraboltak. Lada Niva-s barátainktól például az adománynak szánt laptopot is meglovasították, miközben ők a kocsi tetején felállított sátorban aludtak. Köszönjük istenem, hogy eljöttünk onnan, mert bármink, akár az irataink is odaveszhettek volna. 55 kilométer maradt hátra, ezt hétfőn lenyomtuk, és így egy nappal korábban, november 7-én érkeztünk meg Freetown-ba, a verseny a Budapest-Bamako végső céljába. 8-án rendőrségi felvezetéssel, konvojban kell majd eljutnunk az „igazi” célhoz. Mire ezeket a sorokat olvassátok, már túl leszünk a finisen és az ünneplésen is.
Útközben is sikerült már valamennyit kiosztanotok az adományokból, de hol tudtátok kiosztani a legtöbbet?
Teljesen véletlenül találtunk egy, a céljainknak tökéletesen megfelelő iskolát Freetown felé haladva, az út mellett, túl is futottunk rajta, vissza kellett fordulni. Nagy nehezen megtaláltuk a bejáratát, az udvaron megálltunk, a biztonsági őr fogadott minket, majd nem sokkal később megérkezett az intézmény vezetője is. Látták, hogy nem helybéliek vagyunk, Ricsi mondta el, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, és miért. Nagyon megörültek, azonnal megszakították a tanítást, kijöttek a gyerekek is az udvarra, nagyon hálás volt mindenki nekünk, örültek a füzeteknek, tollaknak, ceruzáknak, vonalzóknak és az összes tanszernek, amit eljuttatunk hozzájuk. Bemutatták nekünk az iskolát, megnéztük a tantermeket, ezek rettenetesek voltak, föld volt a padló, a könyvtárukat már kicsinosították, ott szépen le volt burkolva a szoba. Eközben a gyerekek az udvaron, fegyelmezetten, szinte mozdulatlanul várakoztak, majd mi is odaálltunk közéjük, csoportképet készítettünk velük a megismerkedésünk örömére. Meglepett, hogy mint régen volt itthon nálunk az iskolaköpeny, náluk egyenruhában voltak a tanulók. Az biztos, hogy jó helyre került mindaz, amit hoztunk, de nem kérdés, hogy csak csepp a tengerben az adományunk, rengeteg holmira szükség lenne még itt.
A defibrillátort hol tudtátok átadni?
Az iskola igazgatóját kérdeztük meg, hogy hová vihetnénk, és ő vezetett el minket egy másfél kilométerre lévő kórházba. Egyből tudtuk, láttuk, éreztük, hogy a megfelelő helyre jöttünk. A főnővér elvezetett az orvoshoz, a doki is nagyon megörült nekünk. Kérdezősködött, barátkozott, fotózkodtunk és haladtunk tovább az utunkon, hogy ne tartsuk fel őket, végezhessék a munkájukat.
Hogy juttok haza?
A céldobogó és a fotók elkészítése után azonnal a repülőtér felé vesszük az irányt, hogy tudjunk intézkedni, szabad helyet találni. Hatan vagyunk itt Miskolcról, közösen megpróbálunk találni valamilyen repülőjáratot Európába. Ha oda eljutunk, onnan már csak megoldjuk valahogyan a hazajutást. Mindenesetre nem volt őszinte a mosolyunk, amikor a jegyeinket lemondták, az áruk visszaszerzésért is harcban vagyunk még. Az autóra vannak érdeklődők, kiírtuk rá, hogy eladó, személyesen és E-mailben is jelentkeztek vásárlójelöltek, alkudoznak legalább öten, úgyhogy szinte biztos, hogy hamar új gazdára talál Freetown-ban a Hondánk, ahol egyébként sok CR-V-t látunk. Imádják, ismerik, tuti meg fogják vásárolni, a szívünk megszakad érte, de nem azzal megyünk haza.
Konzekvencia? Megérte a sok befektetett munka és az utazás?
Nagyon. Nem kifejezetten a kórház miatt, pedig az volt az utunk talán legfontosabb állomása. Az iskola miatt mindenképpen. Amiatt szinte biztos, hogy még egyszer nekivágnánk ennek a hosszú és fárasztó futamnak. Köszönünk mindent a Partnereinknek, Szponzorainknak, segítőinknek, és mindenkinek, aki hozzátett valamit a sikerünkhöz, és ahhoz, hogy itt lehettünk! Sokat tanultunk, biztos, hogy legközelebb máshogy, csinálnánk dolgokat, ám a Honda tuti, hogy maradna, ha visszatérnénk Afrikába. Persze csak miután sikerült hazaérnünk, ami nem lesz egyszerű, de nagyon várjuk már, hogy újra otthon legyünk a szeretteinkkel és elmesélhessük nekik ezt a csodálatos kalandot, amiben az elmúlt csaknem három hétben részünk volt.
Rallye2.hu – Salánki Gábor



























