Baksai Laci és Erdei Zoli már az összetett értékelés harmadik helyen állt a Pálháza Rallye-n, amikor Erdőbényén, sötétben beleszaladtak egy szinte láthatatlan ködfoltba. A homály egy öles fát rejtett, ami összetörte őket és az autójukat is. Zoli szerencsére zúzódásokkal megúszta a váratlan találkozást, de Lacira műtét várt, és csak öt nappal később térhetett haza Miskolcról. Otthon, lábadozás közben értük utol. Baksai Lászlóval beszélgettünk.

Nem igazán vágytatok ti a Pálháza Rallye-ra. Talán valami megérzés… Hogyan készültetek rá?

A Vértes Rallye-n, a Pálháza Rallye rajtja előtt bő három héttel jelentették be, hogy a Rally2 Bajnokság mezőnye is részt vehet a 2. Rally Hungary, betétfutamán, a Zemplénben. Ez a megmérettetés nekünk egyáltalán nem volt betervezve, ezért komoly nadrágszíjszorításokat kellett eszközölnünk ahhoz, hogy részt vehessünk a versenyen. Az autónk szerencsére időben és rendesen felkészült, a pályákkal pedig semmi gondunk nem volt, mert mi szeretjük, imádjuk az ilyen jellegű, saras gyorsaságikat. Tavaly, a Mecsek Rallye-n, Trefort pusztán például abszolút időt futottunk hasonló körülmények között. Utólag azt mondom, hogy volt gumink is mindenféle helyzetre, nem lettünk volna mi rosszak a Zemplénben sem. Ezt az óra is alátámasztotta. Azért szerettünk volna Pálházán elől végezni, hogy a Mikulás Rallye-n egy igazán szép eredményért küzdhessünk.

Jól kezdődött a verseny, az első négy gyorsaságira nem lehetett panasz, a negyedik után már az abszolút értékelés harmadik helyén álltatok. Milyen volt, amíg mentetek?

Izgalmakban nem volt hiány, hiszen az első és a harmadik szakaszon is megforogtunk, az utóbbin, Telkibányán ráadásul elég komolyat sikerült pördülnünk. Sok időnk maradt bent, ezért azt gondolom, hogy az első kör végén a negyedik helyünk kifejezetten hízelgő volt ránk nézve. A kormánymű, pont úgy, mint az elmúlt két versenyünkön most is vacakolt, a csiki-csukis kanyarok után pedig nem sok mindenre reagált. Számítottunk rá, kimozogtuk amit lehetett, összességében nem volt komoly gondunk a kocsival. A sötétben, Kőkapun nagyon jól láttunk, mert Zolinak egy hihetetlenül jó lámpasort sikerült összeraknia. Ilyen jó lámpám még soha nem volt, ezúton is köszönöm neki. Úgy gondoltuk, hogy ha sikerül megúsznunk, és nem forgunk meg Kőkapun, mint délelőtt, akkor lehet esélyünk már ott felkapaszkodni az összetett értékelésben a dobogóra. Ez be is jött annak köszönhetően, hogy maximálisan koncentrálva, izomból lejöttünk Újhutáig.

Ekkor jött az ötödik szakasz és egy hatalmas fa, ami megálljt parancsolt nektek.

Amikor Erdőbénye felé tartottunk, már etapon is szinte lehetetlen volt közlekedni, akkora köd telepedett a környékre. Szinte az utolsó pillanatban értünk a rajthoz, és ott elmondták, hogy mindenki elrajtolhat élesben. Zolival megbeszéltük, hogy a körülményeket látva nincs rohanás, ésszel legurulunk, nem is lett volna értelme a sietségnek. Bizakodunk benne, hogy a power stage-en nem lesz köd, és Erdőbénye helyett inkább azt nyomjuk meg. Ennek tudatában elrajtoltunk, majd nem sokkal később hirtelen teljesen felszállt a köd a pályán. Csillagos ég, holdfény, semmi gond nem volt, nem nehezítette semmi a dolgunkat. Még annyit szeretnék megjegyezni, azelőtt, mielőtt a fához érnénk, a rendezőknek, hogy a lassítókon semmilyen foszforeszkálós holmit nem helyeztek el, ami igen hasznos lett volna ilyen körülmények között. Ahogy elmúlt a köd, fogtam magam, felkapcsoltam a lámpasort, hogy akkor had szóljon a rock&roll! Iszonyatosan tetszett a pálya, élveztük a csik-csukis, úszkálós, fehér aszfaltos utat, átbuktunk a tetején, és elindultunk lefelé. Egy jobbos kanyar után viszont, beleugrattunk egy olyan sűrű ködfoltba, hogy egy méterre sem láttunk. Semmi előjele nem volt, szinte a semmiből termett előttünk a ködfolt. Félelmetes volt. 24 éve versenyzek, ám ilyen még eddig nem történt velem soha. Azt sem tudtam, hogy hol vagyunk. Ráléptem a fékre, de ekkor már kezdett körvonalazódni az erdő, innentől egy szemvillanás volt csak a becsapódásig. A GPS-ünk adatai szerint 101 kilométer/órás sebességről álltunk meg egy fán.

Fotó forrása: Formula.hu Fotó: Boros Bence

Az egészben az volt a legnagyobb szerencsénk, hogy Zoli nem sérült meg komolyabban, ő zúzódásokkal megúszta az ütközést. Hála az égnek, mert vele nem lett volna könnyű otthon elszámolnom. Én rettenetesen megijedtem, mert a becsapódáskor éreztem egy hatalmas ütést, és a két lábamban lemerevedett, plusz olyan volt, mintha áramütés szaladt volna lefelé mindkét lábamon. De rá két másodpercre már jött visszafelé a kezeimbe is a forróság, mindenem éreztem, mindenem mozgott, én kötöttem ki magam és önerőből szálltam ki az autóból. Lefeküdtem a Ladánk mellé, a többi pedig már történelem, hamar megérkezett a segítség. Mindenkinek nagyon hálásak vagyunk, akik már a helyszínen igyekeztek segíteni nekünk a bajban. Megjöttek a mentők, akik részéről nagyon jó döntés volt, hogy a miskolci kórházba szállítottak minket, az idegsebészeten fantasztikus szakemberek kezei közé kerültünk. Köszönjük a Professzor úrnak, és a csapatának, óriásiak voltak. Zoli még aznap este hazamehetett, nekem maradnom kellett. A baleset után 13 órával már meg voltam műtve, a lágyéki csigolyámból készült robbantott ábrát ügyesen összelegózta az orvosi stáb, így a baleset után öt nappal már haza is térhettem, jelenleg itthon lábadozok.

Szó-szó, ti megúsztátok. Klotyesszal, a versenyautótokkal mi újság?

A kasztnija nincs jó bőrben, szerintem az cserés lesz. De úgy néz ki, hogy a motor, és sok minden más is elég jól átvészelte a kalandot. Képzeld! Még a hűtőből sem folyt el a folyadék. 🙂 Összességében örülünk, hogy itt vagyunk és élünk, de az bánt, hogy egy majdnem tét nélküli futamon – mindössze az volt a tét, hogy ha jó helyen érünk célba, akkor komoly tétje lehetett volna a Mikulás Rallye-nak – sok álmunk összedőlt.

Mindenki arra kíváncsi, hogy hogyan tovább?

Nehéz még bármit mondani a jövőnkkel kapcsolatban, de megpróbálok. Van a garázsban egy lefényezett, és becsövezett új kasztnim, ami teljesen rám van építve, A-Z-ig nekem van kialakítva. Az volt a terv, hogy Klotyeszból, az év végén mindent átpakolunk ebbe, és azzal kezdjük meg a 2021-es esztendőt. A történtek után ez a terv távolinak tűnik, elég komoly anyagi háttérre lenne szükség ahhoz, hogy megvalósulhasson. De nem is ez most a legfontosabb dolgom, hanem a gyógyulás. Az első hat hét különösen fontos lesz. A pihenés, a fekvés, és a gyógytorna van most nálam, az első helyen, mert ez idő alatt ágyazódik be mindenki, mindenhová, és erre maximálisan oda kell figyelnem. Járni, sétálni, mozogni tudok, a fűzőm alig látszik a ruhám alatt. Az alvással voltak gongjaim az elmúlt napokban, remélem ez is javul hamarosan, a fájdalmak fokozatosan enyhülnek. Egyelőre még nem tudjuk, hogy pontosan mit hoz a jövő. Részben pénz kérdése lesz, és természetesen a család szavára is adni kell, bár azt gondolom, hogy ők belátták, hogy nem hibáztunk, és sejtik, hogy hiába kérik, nagyon nehéz lenne elengedni ezt a sportot. Betegek vagyunk mindannyian, adrenalinfüggők. Az biztos, amennyiben megépül az új autónk abba nagyon komoly biztonságtechnikai berendezések fognak bekerülni, mindenből a legbrutálisabbat vesszük meg, nem akarunk olcsó ülésekkel és egyebekkel vacakolni. De ez még csak egy terv, a továbbiakon most van időm bőven gondolkodni. Az orvosok azt jósolják, ha minden jól, illetve rendben lesz, akkor az Eger Rallye-n, a 2021-es évnyitón már ott tudunk állni a Dobó téren, a rajtdobogón. Mit kívánhatnék? Legyen igazuk a doktoroknak…

Rallye2.hu – Salánki Gábor

Köszönöm szépen Kolencsikné Gál Melindának, hogy, amíg a miskolci kórházban az ágyat nyomtam, sokszor bejött hozzám, sok mindent behozott nekem.

Köszönjük a Borsod Race Médiának, és a PSZA Motorsportnak a rengeteg segítséget!

Köszönjük mindenkinek, aki a balesetünk helyszínén, a mentőautóban, vagy a kórházban bármit is tett azért, hogy nekünk jobb legyen!

Nagyon jól esett, hogy ennyien aggódtak értünk, üzentek, hívtak, kerestek minket. Mindenkinek üzenjük, hogy megvagyunk, nincs lehajtva a fejünk még, szeretnénk mi még néhányszor versenyautóba ülni.

Ha tetszett a cikkünk kérlek oszd meg másokkal is!