Fotó: Gajár Gyula

Ruszkai Attilának és Bodnár Attilának kétszer is a Székesfehérvár-Veszprém Rallye leghosszabb szakaszán gyűlt meg a baja fékekkel, így nagy harc árán állhattak csak fel a dobogó második fokára. Ruszkai Attilával beszélgettünk.

A Székesfehérvár-Veszprém Rallye rajtja előtt mindössze hat kilométernyi tapasztalatotok volt murván. Mit vártatok a versenytől, mire számítottatok a forróságban?

Miután az idei évünk eleje nem bővelkedett pontokban, így mindenképpen egy nagy adag pont megszerzése volt a célunk a Balaton partján. Első nekifutásra nem volt túl sok szerencsénk a murvával, hat kilométer után ki kellett állnunk, ezért volt most szerencsénk a gumikat illetően, mivel a korábban megmaradtakat használtuk fel, nem kellett abroncsokat vásárolnunk. Tudtuk, hogy nehéz kilométerek várnak ránk, igyekeztünk mindennél alaposabban felkészülni, de még így is tartottunk attól, hogy az autónk nem fogja bírni az extrém körülményeket. Ezzel nagyon nem lőttünk mellé, többször is rezgett a léc, nagy-nagy szerencsével, és némi kockáztatás árán sikerült eljutnunk vasárnap este a célig.

Fotó: Bitto Zsolt

Nem volt unalmas nektek sem az öt gyorsasági szakasz. Mi történt veletek a pályákon?

A nap jól kezdődött, mert az első, kislődi gyorsaságin viszonylag tisztán átjutottunk, ennek köszönhetően az óra is egy kezdésként biztató számot mutatott nekünk. Belülről nézve egyébként nem voltunk elégedettek, sok maradt benne, de mégis jól kezdődött a futam, és ez volt a lényeg. Átautóztunk a Kislőtérre, ahol anno megtettük a hat kilométerünket, és úgy voltunk vele, hogy azt a hat kilométert fejben rettenetesen letréningeztük, ott nagyot akartunk menni, és ez sikerült is. A pálya 1/3-ától viszont elkezdett fokozatosan elfogyni a fékünk. Amikor többször rápumpáltam, az időlegesen segített, de csak addig, amíg volt fékolaj a rendszerben. A hiba a bal hátsó féknyeregtől eredt, valószínűleg eltalálta egy kő, ami megrongálta, elszivárgott a fékolaj. Lelassultunk, időt vesztettünk, akkor kicsit bosszúsak voltunk, mert rengeteget dolgoztunk azért, hogy ne lehessen baj. A szervizben komplett nagyreviziót kapott a kocsink, kiderült, hogy az egyik hátsó lengéscsillapítónk is „elpukkant”, a fiúk segítségével megjavítottuk a féket is és elindultunk a második körre, Hegyesdre. Természetesen letréningeztük rendesen a pályát, de bevallom őszintén, hogy nekem egyetlen kanyar sem volt meg belőle a fejemben. Abszolút Attilára és az itinerre kellett hagyatkoznom. Ahogy elrajtoltunk, a leejtő aljában, az első nagy balos kanyarban, már eléggé ki volt járva az út, ahogy fordultunk, megütöttük a futóművet. A felkészülésünk alapos volt, de a kevés murvás tapasztalatunk miatt nem emeltük elég magasra az autónk karosszériáját, rájöttünk, hogy állíthattuk volna még magasabbra. Sokat húztuk a földön a Ladánk alját, az ominózus féktávon szinte belefúródtunk a földbe. A történteket a futómű is megsínylette és én is szétestem fejben, emiatt megkaptuk a magunkét a többiektől a harmadik szakaszon. Nem tudtuk, hogy hogyan áll a futómű, újra rá kellett érezni a kormánymozdulatokra, és igazából abban sem voltunk biztosak, hogy nem tört el valami, mert óriásit durrant az a valami a kocsi hátuljában. A szakasz végén nem láttunk különösebb eltérést, ezért egy bentebbi, nagyobb alkatrész, például a bölcső hibájára gyanakodtunk. Kislőd már ismerős volt, tudtuk mi vár ránk, megpróbáltuk magunkat felszívni, erőltettük egy kicsit a dolgot, ekkorra az új futómű geometriával is sikerült nagyrészt megbarátkoznunk. A sietségnek meglett a gyümölcse, abszolút első időt autóztunk, 11 másodpercet hoztunk Kocsis Imiéken. Ezen felbátorodtunk, kőkeményen akartunk nekiiramodni a 20 kilométeres power stage-nek. Az egyébként jó lendületünk kb. a szakasz feléig tartott, mert akkor hatalmas ütést kapott ismét a hátsó fékünk, gyakorlatilag kiszakadt a féknyeregből a csavar. Pillanatok alatt folyt el az összes fékolaj, a következő kanyarba alig tudtunk befordulni. Onnantól első és második fokozatban gurultunk le a pályán, kicsit fel is adtuk fejben a futamot, gondoltuk, hogy majd értünk jön a csapat, de amikor megláttuk, hogy megtartottuk a második pozíciót, akkor nekiláttunk a gyors szerelésnek, és eldöntöttük, hogy ha törik, ha szakad, de kellő óvatossággal akkor is eljutunk a Veszprém Arénához. Sikerült, futó percre estünk be a céldobogóhoz, ahol az abszolút értékelés ezüstérmét, valamint a P12 és a Lada Kupa elsőségéért vehettünk át szebbnél szebb kupákat. Nagyon örültünk, hogy az év eleji két versenyünket egy kicsit feledtetve, Veszprémben sikerült jó sok pontot gyűjtenünk, jól éreztük magunkat, felzárkóztunk, és az autót sem kell restaurálni, bírta a gyűrődést. Mondjuk viseltes volt már enélkül is a kasztni, nem sajnáltuk rávinni a kocsit a murvára. A végeredmény tükrében azt mondhatjuk, hogy a murva valamivel megbocsájtóbb, mint az aszfalt. Soha nem volt még a Rally2-ben szakaszgyőzelmünk, ez pályafutásunk legjobb Rally2-es eredménye, nagyon boldogok vagyunk, bár akkor lett volna teljes az örömünk, ha ezt az eredményt egy népesebb mezőnyben sikerül elérnünk.

Fotó: Gajár Gyula

Pécsen ezt is megpróbálhatjátok. Ott lesztek?

Azt sajnáljuk, hogy a Vértes Rallye kimarad az idei évben, szívesen utaztunk volna Mórra. Természetesen nevezni fogunk a Mediterrán Rallye-ra, ahol biztos többen leszünk, mint Veszprémben. Bár, ha maradna ugyanez a létszám, akkor megint aránylag könnyen szerezhetnénk egy vagon pontot a bajnokságban. 🙂

Fotó: Bitto Zsolt

Egyszerű a képlet, csak be kell fizetnetek szeptember 16-18 közt az ellenfeleket egy-egy welness hétvégére. 🙂 Ja! Az ötletért engem is egy héttel előtte egyre. 😀

Nem is rossz a tipp! 😀 Lehet elgondolkodunk rajta… 😉

Rallye2.hu – Salánki Gábor

Ha tetszett a cikkünk kérlek oszd meg másokkal is!